Sziasztok ^^
Úgy döntöttem, hogy csinálok (vagyis Sam csinált... :D) egy blogspotot a történetnek, mivel még mindig nem szeretik annyiran a wattpadot, mint a blogspotot, szóval... meg ide tudok nektek feltenni rajzokat is :3 Meg hát... nézzétek már ezt a designt... :D totál megérte :3
Szóval első fejezet :3
Samuel
elemelte a szemétől a távcsövet, majd a mellette guggoló öccsére nézett, aki
elmerülve bámulta a kezében szorongatott falevél erezetét. Feltűnően
unatkozott.
‒ Na, mi van?
– kérdezte Nathan, amikor észrevette, hogy figyelik.
‒ Nem tudom,
mennyire jó ötlet ez.
‒ Most
viccelsz? Már itt vagyunk a cél előtt.
‒ Nem, ez csak
az első lépés, a cél még rohadt messze van – mondta Sam, majd fancsali arccal
elővett egy szál cigarettát, és rágyújtott. A guggolásból ülésbe huppant, a
kezeit lazán a térdére helyzete, pontosan úgy, mint a testvére.
‒ Hol van
most?
‒ A szemben
lévő sátorban. A kékben.
‒ Oké, és
melyikünk megy érte? – Az ifjabbik Drake arcára játékos mosoly húzódott, közben
eldobta az összetépkedett levél darabkáit.
‒ Nate…
‒ Ne már, Sam!
Komolyan most akarod ezt csinálni? Mikor lesz megint ilyen lehetőségünk?
‒ Ez
veszélyes.
‒ Veszélyes? –
röhögte el magát az izmos férfi. Kékes fényű íriszében izgalom és kalandvágy
égett, azonban összezavarta a tétovázás, ezért nyugtalanul dörzsölte meg a negyednapos
borostás állát. ‒ Most ugye csak szórakozol? Minden, amit valaha csináltunk,
veszélyes volt.
‒ De ez most
más. Most mindenki tud róla.
‒ A gyilkolás
szabályellenes.
‒ És szerinted
ez tényleg az útjukba fog állni? – tette fel a kérdést a sötéthajú, aztán kifújta
a füstöt. Miközben beszélt, a nyakára tetovált madarak kivillantak az
inggallérja alól. A tinta megkopott már, ócska, de fontos emlék volt a
börtönben eltöltött évek után.
Nathan
türelmetlenül a rövid, barna hajába túrt, amitől láthatóvá vált a gyűrűsujján
húzódó sápadt sáv. Nem kerülte el a rangidős figyelmét sem, mégsem kérdezte meg
róla. Csupán tegnap volt hajlandó levenni magáról az ékszert, túlságosan friss
seb volt az öccsének a tönkrement házassága, hogy felhasználja ellene. Jó
testvér módjára persze próbálta támogatni ahol csak lehetett, éppen ezért jött
el vele erre a hülye versenyre is, legalábbis Nathan így tudta. Igazság szerint
ő és Sullivan is csak vigyázott rá, nehogy túlságosan nagy őrültségbe
keveredjen.
‒ Sam ‒
kezdett bele, de kis idő múlva elakadt, és csak nehezen tudta folytatni. ‒
Szükségem van erre.
Nagy sóhajtást
hallott. A cigaretta parazsa sistergés nélkül aludt el a földbe nyomva.
Farkasszemet néztek egymással, mindketten a végszóra vártak.
‒ Ha valami
nem úgy sül el, ígérem, abbahagyjuk.
‒ Esküdj meg!
– Úgy kiáltott fel az idősebb a kezével mutogatva, mintha csak erre várt volna.
‒ Esküszöm – emelte
fel megadóan a karjait.
‒ Jól van. – Samuel
láthatóan sokkal jobban örült az esetleges kiszállásnak, mint magának a
kalandnak, ez azonban a másiknak cseppet sem tűnt fel.
‒ Erről van
szó! – örvendezett, és vidáman meglapogatta a bátyja hátát. ‒ Na, akkor ki
megy?
‒
Kő-papír-olló?
Alig mondta
ki, Nathan máris tartotta a kezét. Gyermeki élvezettel lóbálták az öklüket,
holott az arcukon már nem egy ránc húzódott. Sam képét jócskán megviselte a
börtön és a sok bagó, ezért ugyan még nem volt ötven, mégis annyinak tűnt. Nate
ezzel szemben nem volt ilyen megviseltnek. A szeme körül és a homlokán férfias
barázdák mélyültek nevetés és grimaszolás közben.
‒
Kő-papír-olló – mormogták egyszerre, de nem jutottak dűlőre, mindketten követ
mutattak.
A következő
körben ugyanez ismétlődött meg, csak ollóval.
‒ Talán ez egy
jel – röhögött Samuel.
‒ Francokat –
viszonozta a jókedvét Nate, majd feltűrte a pulóvere ujját. ‒ Még egyszer! ‒
Ezúttal végre sikerült egyiküknek nyerni, a fiatalabb ökle kőbe feszült, míg a
másik ollót mutatott. ‒ Bocs, tesó – vigyorgott, majd feltápászkodott.
Samuel rosszallóan
rázta meg a fejét, majd ő is ismét guggolásba emelkedett, piszkos kezét a kabátján
porolta le.
‒ Szóval ‒
kezdett aztán bele ‒, fegyveres nincs, és ahhoz képest, milyen értékes dolgot
találtak, egyáltalán nem őrzik.
‒ Nem tudják,
mi az?
‒ Egy relikviánál
nem látnak benne többet – vonta meg a vállát.
‒ Remek.
‒ Tehát a
kódex a kék sátorban van. Már vagy fél napja figyelem őket, de senki se ki, se
be. Lehetetlen, hogy bent legyen valaki.
‒ Ez így túl
könnyű. – Beszéd közben Nate az órájával matatott. Kékesszürke szemében ott
csillogott az eltökéltség.
‒ Csak osonnod
kell, akkor nem lehet baj.
‒ Vettem –
bólintott.
‒ És siess! Mások
is rájuk találhattak már.
Nathan már nem
is válaszolt, csak elindult. Hosszú évek teltek el azóta, hogy lopakodnia
kellett volna, de úgy tűnt, a teste semmit sem felejtett. Rutinszerűen hajolt
le és követte a környezet minden apró emelkedését és mélyedését, a bokrok
árnyékában maradt egészen addig, amíg a tábor határához nem ért, ekkor a lassú
somfordálást felváltották a gyors léptek. A sátrak hosszúra nyúlt sötétjében
lapult meg, melyekkel az éjszaka árnyai egybenyúltak, így szinte
akadálymentesen, teljes takarásban tudott az egyik tákolmánytól a másikhoz
ugrani. Az izgalomtól a szíve a torkában dobogott, azonban ez inkább erővel
töltötte el, mintsem akadályozta volna. Nem messze tőle a tábor közepe felől,
ahol a tűz égett, hallotta a régészek duruzsolását. Az új feltárástól
fellelkesülve kissé felöntöttek a garatra, és jókedvű kiabálásba merülve
dorbézoltak. A magas férfi szinte már sajnálta őket, hogy reggelre hűlt helyét
fogják találni a leletnek.
Nathan lába
túlságosan is sietett, és megcsúszott a harmatos füvön. Elfojtott visítással,
kapálózva szerezte vissza az egyensúlyát. Lihegve és röhögve hajolt előre a kis
akciója után, ám nem tudott sokáig pihenni, lépteket hallott nem messze
magától.
‒ Jó, jó,
elmegyek hugyozni! – szólt még közelebbről egy hang.
A sátor
falához lapulva egész testében megfeszült, és hallgatta a lépteket, próbálta
elképzelni, vajon az illető merre tarthat. Pontosan felé. A térde még remegett
az iménti majdnem-eleséstől.
Kissé oldalra
fordulva várta a felbukkanását. A teste szinte önkényesen akart mozogni,
fel-alá rugózott izgalmában, a légzése zihált, és pontosan akkor moccant,
amikor kellett. A nyakába kapaszkodva a földhöz vágta a férfit, nagyot
nyekkenve ért földet, és még mielőtt felordíthatott volna, Nate pontosan
célzott ütésétől elájult.
A tolvaj
nagyot sóhajtott, majd letörölte a homlokáról az izzadságot, és halkan
elnevetgélt magában. Már csupán három szökkenésnyire volt a céltól, és minél
közelebb ért, annál instabilabbnak érezte a járását, és kifejezetten figyelnie
kellett, hogy ne essen össze. És mindenegyes rohadt másodpercét imádta. Minden
alkalommal ezt érezte vadászat közben, és jelen pillanatban el sem bírta
képzelni, hogyan bírt ki három évet e nélkül, bár nem ez volt az első hosszabb
kihagyása…
Végre sikerült
besettenkednie. Óvatos, halkan mozgó kezekkel húzta oldalra a sátor ajtaját,
majd megkönnyebbülve lépett be. Magában jót szórakozott a sok figyelmetlen részeg
régészen.
‒ Akkor
siessünk. Hol vagy? – mormogta magának szaladás közben.
Odabent
meglepően tágas tér fogadta, hálózsák nélkül, viszont tele bútorokkal és
dobozokkal. Legelőször az asztalnak esett neki, ahol halomnyi papír és
könyvkupac várta, és őszintén nem csalódott, amikor nem találta, amit kereset.
Mégis ki lenne az az őrült, aki egy több száz éves kódexet csak úgy az asztalon
tárolna?
Ügyesen
fordult a sarkán a legközelebbi doboz felé. Fütyörészve guggolt le és nyitotta
fel a tetejét, azonban néhány kacaton kívül nem talált mást. Úgy, ahogy volt,
guggolásban mászott a következő ládáig. Jóleső izgalomként hasított belé a
felismerés: zárva találta. Szórakozottan kezdett kutakodni a zsebében a
tolvajkulcsért, ám visszafordulva megakadt valamin a szeme.
Közvetlenül a
sátor bejárata mellől két hatalmas zöld szem pislogott rá. Furcsán ismerős
tekintet volt. A lány csendesen, meglepődött arccal, a szájában egy ceruzával
és egy jegyzetfüzettel ült törökülésben, a lábánál a keresett kódexszel.
‒ Öm –
nyekeregte Nate, miközben lassan felegyenesedett. ‒ Helló…
A lány keze a
kódexre csúszott, és óvatosan becsukta, de közben egy pillanatra sem veszette
szem elől a settenkedőt. Finoman felemelte és magához szorította, majd a
másodperc tört része alatt felugrott, és éppen futni kezdett volna, ám Drake
reflexei legalább olyan élesek voltak. Gyorsan rohant utána, és még mielőtt
feltéphette volna a sátor ajtaját, a derekába kapaszkodva a földre rántotta a
régészt.
‒ Nyugodj meg!
– suttogta ingerülten a földön fetrengve.
A nő
erőszakosan mozgott a karjai között, Nate a szájára tapasztotta a tenyerét,
hogy ne bírjon sikoltani, de az hatalmasat harapott az ujjába.
‒ A francba
már! – rántotta el fájdalmasan.
Elég volt egy
fél pillanat, és a nő szájából máris felhangzott a sikoltás.
Szerencsétlenségére azonban odakint nagyobb volt a hangzavar.
‒ Az isten
szerelmére, hallgass már el! – förmedt rá a férfi, majd ismét elhallgattatta. ‒
Nem foglak bántani, csak fogd be!
Néhány
hosszúnak tűnő másodperc után a mellkasán mozgolódó nő lassanként megnyugodott,
nem mozdult többet, csupán a szapora légzését lehetett érezni.
‒ Na, erről
beszélek – búgta megnyugtató hangon Nathan, és felült a régésszel az ölében. A
derekuk finoman lapult egymáshoz. ‒ Nincs semmi gond. Nekem csak a kódex kell.
‒ Halkan súgta a fülébe, és folytatta volna tovább is, de nem tudta.
A kódex szóra
a lány mintha vérszemet kapott volna, profikat megszégyenítő mozdulattal vágta orrba
a tolvajt a könyökével.
‒ Baszki –
üvöltött fel fájdalmasan az orrához kapva.
Ezt
kihasználva a régész ismét felpattant, ezúttal viszont nem a kijárat felé vette
az irányt. Nem messze tőlük néhány láda mögött egy fémből készült,
zárkombinációs bőrönd lapult. Automatikusan dobta bele a kódexet, rácsapta a
fedelet, majd egy másik ládában kezdett el turkálni.
‒ H-hé, mit
csinálsz? – lépkedett felé Nate, de mire észhez tudott volna térni, egy bilincs
csattant a bőrönd fogantyúja és a lány csuklója között. A férfi nagyokat
pislogva meredt rá. ‒ Ho-honnan van bilincsed?
‒ Nem veszed
el tőlem a kódexet! – ripakodott rá idegesen.
Nate csak most
tudta jobban megnézni. Igazán aprócska teremtés volt, alig lehetett százhatvan
centi, viszont termetéhez képest formás, mindene gömbölyűen domborodott a
rózsaszín pizsamája alatt, aminek a fölsője csupán a köldöke fölé lógott. Már
így is éppen elég elbűvölő lett volna, azonban az arca egyenesen varázslatos
volt. A szemén látszott valamiféle ázsiai vonás, az arca finoman és vékonyan
ívelt, gyönyörűen keretezte a vállára omló egyenes, fekete haj. A szemébe lógó
féloldalas frufru csak jobban kihangsúlyozta a smaragdzöld szemeket.
‒ Ez nem az,
aminek tűnik… ‒ hebegte Drake zavartan. A lány apró termete és kedves arca
túlságosan is lefoglalta.
‒ Dehogynem!
Hiszen azért jöttél, hogy ellopd, nem?! – dühöngött. Egész testében reszketett
a haragtól.
‒ De. ‒ A
látványtól nem bírta ki, hogy ne röhögje el magát.
‒ Akkor
ajánlom, hogy tűnj innen! Nem viheted el!
‒ Sajnálom, de
ezt nem te fogod megmondani. ‒ Játékosan vonta meg a vállát, majd közeledni
kezdett a lány felé.
‒ Ne gyere
közelebb! – kiáltott rá, de nem hatotta meg a férfit. Veszélyesen közeledett
felé, és megállt előtte. A régész görbén fölfele nézett rá, de nehéz volt
tekintélyparancsolónak tűnni a száznyolcvan magas tolvaj mellett.
‒ Csak egy kis
időre kell – győzködte. ‒ Ígérem, hogy visszahozom.
‒ Még mit nem!
– vihogott fel. ‒ Komolyan ilyen hülyének nézel?
‒ Őszintén? –
röhögte. ‒ Aki bilincset tart magánál, az…
‒ Takarodj
innen! – vicsorgott az apróság.
‒ Nekem kell a
kódex.
‒ Ez életem
felfedezése! Azt hiszed, hagyni fogom, hogy csakúgy elvidd?!
‒ Nem akarom
levágni kezed, de ha kényszerítesz… ‒ Nathan blöffölt. Soha nem lett volna
képes bántani egy nőt sem, pláne nem egy olyat, akinek ilyen szép szemei
voltak.
‒ Akkor
kénytelen leszel elrabolni engem is – bökte ki.
‒ V-várj… hogy
mi? – döbbent le teljesen. Kiábrándultan pislogott le az eltökélt régészre. ‒
Most ugye csak viccelsz?
‒ Neked kell a
kódex, én nem adom.
‒ Akár meg is
ölhetnélek – hörögte.
‒ Akár. De
inkább haljak meg, minthogy csak úgy odaadjam.
A férfi tett
egy lépést hátra. A lány szemében gyűlő könnyekből látta, mennyire félt, és,
hogy minden erejével próbálta titkolni. Az arca elvörösödött, és reszketett a
térde, de láthatóan hajthatatlan volt.
‒ Ayame,
odabent vagy? ‒ hallatszódott kintről egy kollégája ittas hangja.
‒ M-mi volt
ez? – rezzent össze a tolvaj.
‒ Valószínűleg
Benedikt – vigyorodott el győzelemittasan az említett. ‒ Úgy tűnik, a terved
meghiúsult. Hahaha – nevetett fölényesen. ‒ Talán rossz emberekkel kezdtél ki!
Másodpercek
alatt kellett döntenie.
‒ Talán
esetlennek tűnünk, de mindig figyelünk egymásra! Már nincs esélyed kijutni, a
többiek már biztosan közelednek.
‒ Csak fogd
be! – dörrent rá, miközben gondolkodott.
‒ Lásd be,
jobb lenne feladni!
Kérdések
között tipródva simított végig az arcán, aztán cselekedett. A bejáraton már nem
juthat ki észrevétlenül, tehát csak egy út maradt.
Könnyű
zsákként dobta a vállára a nőt, aki ettől aprót sikkantva húzta össze magát.
Ezután egy bicska nyitódását és a sátor hátuljának a hasadását hallotta, majd
rögtön a csillagos ég alatt találta magát.
Nathan teljes
erejéből rohant. Már nem érdekelte a settenkedés, a lehető leghamarabb bevágta
magukat a bozótba, és egészen a saját táborhelyükig, az erdőbe rohant a lánnyal
a vállán, aki mindezt csendben tűrte, bár azóta ezerszer megbánta a nagy száját.
A
találkozóhelyükön nem égett tűz, hiszen túl feltűnő lett volna, Sam és Sully inkább
csak a hold fénye mellett bagózott. Egy tó partján álltak, a távolból halkan
morajlott egy vízesés, amelynek hangja tücskök ciripelésével és a nevetésükkel
vegyült össze.
Nate talpa
alatt recsegve tört össze egy ág. A rá váró két férfi egyszerre fordult felé,
és egyszerre esett ki a kezükből a parázsló dohány. Sisteregve aludtak ki a tó
vizében.
A menekülő
óvatosan leengedte a lányt, de inkább csak azért, hogy meg tudja tartani az
egyensúlyát a közeledő támadásban. Sam rögvest két kézzel esett neki.
‒ Mégis mi a
büdös franc ez, Nate?! – lökte meg a vállánál. A régész tehetetlenül nézte
őket. ‒ Nem csak kincsvadászok, emberrablók is vagyunk?!
‒ Nem tehetek
róla, magához bilincselte!
‒ Magához….
Mi? ‒ kapott a fejéhez Sam. ‒ Ne baszakodj, Nate, megesküdtél, hogy
abbahagyjuk, ha gikszer lesz!
‒ De ez nem
gikszer! – ellenkezett az öcs.
‒ Akkor mégis
mi?! Elraboltál egy nőt! – üvöltött a tetovált, szájából áradt a cigaretta
szaga, és folyamatosan egyre hátrébb és hátrébb taszigálta a vállánál az
ifjabbik Drake-et.
‒ Mégis mit
kellett volna tennem?!
‒ Mondjuk
otthagyni, és nem a válladra csapni!
‒ Amúgy is azt
mondtad, hogy lehetetlen, hogy bent legyen valaki!
‒ Hát akkor tévedtem!
‒ Nem
mindegy?! Itt a kódex és ez a fontos, nem?! – Nathan kezdte elveszteni a
türelmét, és már ő is lökött egyet a másik férfin.
‒ És mégis mit
akarsz csinálni a csajjal? – mutatott az érdeklődve pislogó lány felé.
‒ Ayame vagyok
– vonta össze a szemöldökét.
‒ Ó, bocsáss
meg, hogy nem kérdeztem meg! – Hirtelen csípőből fordult a beszélő felé, teljesen
kiborulva és szarkasztikusan affektált. ‒ Milyen udvariatlan vagyok! És bocsáss
meg az öcsémnek is, hogy elrabolt! ‒ üvöltötte, bár ezúttal inkább a
testvérének címezve. ‒ Elmondanád, mi vele a terved?!
‒ Nos… -
hebegte.
‒ Hé, fiúk,
nyugodjatok meg! ‒ lépett közéjük egy ősz férfi, aki öreg kora ellenére sem
törpült el annyira a két izmos, ereje teljében lévő testvér mellett. ‒ Nincs
miért vitatkozni.
‒ Most
viccelsz velem, Sully? – támadt neki is rögtön Sam.
‒ Megoldjuk.
‒ Hiszen
elrabolt egy embert!
‒ Victor? – A
régész félős hangja csendesen hallatszott, mégis úgy hatott a csapatra, mint
egy csatakiáltás.
Mindhármuk
egyszerre fordult Ayame felé, aki a bőröndöt magához szorítva próbált elbújni
az idegen helyzetben.
Az öreg kérdő
arccal tett felé egy lépést.
‒ Ki vagy te?
– dörmögött a szivartól megkarcosodott hangja.
‒
Ta-Takanashi… Ayame… ‒ dadogta félve.
A név hallatán
Victor először meghőkölt, majd eltökélve indult meg a régész felé. Reménykedve
szorította meg a kezét.
‒ Ismersz egy
Takanashi Mayumi nevű nőt?
‒ Miről
beszélnek ezek? – bökte oldalba Samuel az öccsét, aki értetlenkedve rázta meg a
fejét, majd tovább nézte a jelenetet.
‒ Igen –
nevette el magát Ayame a szájához kapva. ‒ Ő a nagyanyám.
Nate fejében
lassan összeállt a kép. Kettejükre nézve már tudta, miért volt neki olyan
ismerős a lány tekintete. Ugyan a színe más volt, de a benne csillogó
eltökéltséget eddig csupán egy embernél látta, és csakis ez az ember lett volna
olyan őrült, hogy egy öreg kacatért elraboltassa magát. Halvány mosoly ült ki a
borostája alá, és elégedetten fonta össze a karjait. Türelmesen várta, amíg
azok ketten is rájönnek.
‒ Én Victor
Sullivan vagyok – mutatkozott be meghatódott hangon az öreg. Valószínűleg már
maga is tudta, kivel állt szemben.
‒ Tudom. ‒
Ayame bólogatott.
Ezután
kimondaniuk sem kellett. Victor magához szorította a szépséges régészt, a feje
tetejét csókokkal árasztotta el, és, hogy a továbbiakban mit mondott, az rejtve
maradt a kíváncsian vizslató testvérpár előtt.
‒ Mi folyik
itt? – kérdezte Samuel, közben rágyújtott egy cigire.
‒ Úgy tűnik,
hogy Sully a kis túszunk nagyapja – mondta a másik somolyogva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése